A fogyás ostorod. AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD

Ostor hossza. Ostorkészités

veszít zsírt csinál súlyokat

Most kilenczvenhat éve annak, hogy ez esemény történt. A fogyás ostorod él már senki azok közül, kik ama napot élő szemmel látták, még a kik azon évben születtek is, rég a sírokban feküsznek mind, de a nap emléke ünnepül maradt a késő unokákra, s mindazokra, a kik ama város kapuin belül laknak, melynek a közelmult évek újabb historiai nevet adtak. Mikor e nap megvirrad, minden lélek, minden felekezet, úr és szegény, bűnös és szenvedő, igaz és boldog Istenéhez siet, háromszor látogatja meg a templomot aznap, bőjtöl, imádkozik, abbahagy üzletet, mulatságot, pörpatvarkodást, s az atheista, kinek szemei nem keresték az égben az áldások Istenét soha, megdöbbenve emlékezik a rettenetes Istenre, kinek ott alant a föld alatt is van birodalma, onnan szólal meg azok ellen, kik büszkeségük emlékeivel beépíték a földet.

Szép, csendes lanyha éjszaka volt, a milyennel a mi békességes kis városunkban keveset szoktak törődni.

fogyás székrekedés

Éjfél körül itt már minden ember alszik, kivált a rosszhirű tizenkét órától egyig; ekkor még az éji őr sem jár az utczán, mert a kisértetek ráijesztettek. Egyszer egy vakmerő éji őr azt a hallatlan bátorságot vette magának, hogy az r1 fogyás órára is el merte mondani a verset; de az a rettentő eset történt vele, hogy valami láthatatlan lélek, valami kitalálhatatlan helyről, bizonyosan a föld alól, vagy a kriptaajtóból visszakiáltá rá, a mit mondott, még pedig a mint ő, szépen érthetően hangoztatá: «Tizenkettőt vert az óra.

Ember vigyázz ezen szóra», a gonosz kisértő megfordítva kiáltá azt vissza neki: «Aró za trev tőtteknezit. Arósz neze zzágyiv rebme!

Azonkívül pedig mindenki nyugton alszik a maga kapuin belül s ha a nagy csendességben mégis úgy ugatnak a házőrző ebek egyik utczáról a másikra felelgetve, az az ő magánügyeikhez tartozik. Utczai lámpásnak még híre sincs abban az időben, csupán a Dunapart mellett látni mintegy tizenkét pislogó mécsecskét: azok ott a sorba felállított kalváriai statiok rácsain belül égő lámpácskák, miket kegyes hagyományok tartanak ébren, s mik úgy látszanak reszketni abban a nagy sötétségben, kivált ha egy ellenséges szellő végigfuvall a parton.

A Duna vizén, a sziget orra felett egy sor fekete malom bujkál egymás háta mögött, egypár közülök erősen kelepel, mintha félne csendesen maradni a puszta víz hátán ilyen sötét éjjel.

elveszíti a felső test hátsó zsírját

Igen-igen nagy távolból hallani valami végtelenül szomorú, aggasztó hangot, a miről gyermekkoromban mindig azt hittem, hogy valami közelgő rosszat jelenthet, mert sohasem láttam színről-színre, mi adja azt a hangot; valami útra kelt gabonáshajó tárogató tülke az, mely két-három mérföldnyi távolból hangzik ide; ha a város alatt fúnák meg, minden ember kiugranék ágyából, kifutna az utczára és azt kérdené, hogy mi történt?

Pedig sokkal jobb volna, ha az csak a tárogató hangjára történnék. Az órák egyet ütöttek, sorba mindegyik toronyban; a fiatalabbak siettek megelőzni az öregeket vékony csengő hangjaikkal, a vén Szent András öreg harangja magának tartotta fenn az utolsó szót, úgy kondítá rá, mély, tekintélyes hangján az «egyet».

Az éji őrök megint megkezdték körjáratukat; csak az óraütésre vártak. Talán mondák is magukban, milyen sokáig zúg az ütés után még a harang. Nem a fogyás ostorod akar elmulni ez a zúgás, sőt erősödik még, mintha valami erős vihar hangja volna az, pedig hiszen szélcsend van; meleg, lanyha éjszaka van, és mégis olyan hidegen jár keresztül ez a zúgás annak a szivén, a ki azt meghallja.

Jókai Mór: A janicsárok végnapjai

Egyszerre megrázkódott a föld az ő terhei alatt. Nem mondta senkinek: «legyetek ébren», nem külde mennydörgést, vakító villámot, csak egy mozdulattal tudtul adá, hogy él.

normál zsírégetés

Hogy ébredt fel mindenki egyszerre legédesebb álmából, hogy rohantak ki csöndes házaikból az emberek! A föld folyvást reszketett, mintha valami borzongató láz gyötörné belül, egyes apró lökéseket érzett minden ember maga alatt, mintha nagy gonosz óriások akarnának fejeikkel keresztültörni a földön, hogy a két Duna folyamban ezer meg ezer szökőkut gyanánt lövelt fel egyenesre a víz, s a megbomlott toronyórák újra meg újra ütötték az egyet.

A közben ama bántó süketes szélmoraj, az az ismeretlen hang, mely mintha mérföldekről jőne s mégis egészen közel volna, — körül és alant és mindenütt!

A házi ebek riadtan futottak végig az utczákon, megállva, hogy visszaüvöltsenek az elhagyott városra; elvadult macskák szökdeltek egyik tetőről a másikra s a zugó légben felriadt galambok, verebek és vércsék csoportosultak, félénken kerülgetve a toronytetőket. És a föld minden állatai között legrémültebb volt az ember.

AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD

Amazok csak a halál lehelletét érzék, de ez tudta, hogy itt Isten van közel; őt a reszkető föld nemcsak sírjára emlékezteté, hanem a mi még azon alól van.

Megküzd az ember a a fogyás ostorod, a viharral, nyerget vet a hullámzó tenger hátára, csatába száll minden elemmel, csatába önmagával; — de ha az élő föld haragja támad ellene, mivel védje magát? A föld egyre rázkódott, a zugás egyre hallatszott, mint valami szétpattanni készülő katlan forrongása, s időközönkint, ha a vízirányos vibratio erősebb rengésben tört ki, meg-megkondultak egyszerre minden toronyban a harangok; a nagy, vastag érczharangokat úgy rázta a vész, mint apró csengetyűket.

A rémes harangszóra hirtelen egy kétségbeesett remény szikrája kapott a zsibbatag szivekbe: «az Isten hivogat bennünket». A templomba! Az egyházak ajtai feltárultak, a nép betódult, a ki nem fért be, ott künn térdepelt le, a lépcsőkön, az utcza kövezetén s belevegyíté énekét a szent boltozatok közül kihangzó zsolozsmába. Oh az emberek olyan jó énekesek, mikor megvannak rémülve!

Gyönyörű Balassi-versëk Bálint-napra, fëbruár 14-ére

De az énekhangon is keresztül tört a földalatti zugás, az a hangváltozás nélküli pokolbeli zenekiséret, az éneklők saját szavaikon keresztülhallák azt, átjárta a szívet, a lelket, s beteggé tette az embereket. Gyönge nők, öreg emberek ájuldozva, szédelegve hagyták oda a templomot s künn lefeküdtek a kövezetre, a többiek éjnek éjszakáján énekelték tovább a bűnbánó éneket: «Uram bűneink sokasága… … Irgalmazz nékünk! Az éj szürkülni kezdett, az ég világosodott; a szorult keblek terhei enyésztek.

A nép egy része hazatért házát meglátni, családját összekeresni, a többi «hosannát» énekelt a templomokban.

Nem engedünk ötvenhatból

A mint a kelő nap világa át kezde törni a magas templom-ablakokon, elhalaványítva az oltár gyertyáit, mik eddig gyér világot vetének a roppant teremben, megtért a bizalom is a szivekbe, az a jótékony érzés, mi átélt veszély után foglal helyet a lélekben; egy fiatal szerzetes fölment a szószékbe, s beszélni kezde magasztos dolgokat a néphez.

Egyszerűk, keresetlenek lehettek e szavak, a hogy azok egyenesen a szívből jőnek, de jól esett hallani azokat a hivőknek, az ajkak úgy mondák utána némán az imát.

A cserkesz és családja Kasi mollaht még az időben nem nevezték mursidnak vallásfőnök. Egyszerű sejk volt ő Himriben, déli Cserkeszföld egy kis helységében, hol még ekkor a moszkónak csak távolról hallák hírét.

A pap elvégzé beszédét, kimondta az ament. Hallatszott utána az a a fogyás ostorod sohaj, mi ezrek fohászából származik egyszerre… E pillanatban, mintha mennydörgő szekerek rohannának végig a föld a fogyás ostorod, egy hömpölygő dördülés futott végig a város alatt; a föld színe az elmult reszketés helyett egy irtóztató taszítást kapott alulról, s azon perczben lehullottak a tornyok a földre, egy irtóztató roppanás hangja tölté be a levegőt, a legmagasabb épületek mennydörögve dűltek össze, a kábító zuhanatban az utolsó órát üték a messzehajított harangok… Azután csendesség lett ismét.

Ostor hossza. Ostorkészités

Másfélezer ember feküdt halottan az összedűlt templom romjai közt; ajkaikon a kimondott amennel, sziveikben a bűnbánat igaz keservével. Nem halhattak volna meg üdvösebb pillanatban. Csak a prédikáló szerzetes maradt életben egyedül. Az emberek meg voltak némulva, elveszték a segélykiáltás hangját, elfeledtek beszélni.

Rangrejtve, 1944

Nem volt kit híni segélyül. Maga az Isten háza is romban feküdt.

le kell veszíteni a súlyos segítséget

A várost mindkét oldalról víz fogja körül, nincs hová menekülni. Másodszor újra hallatszott a futó hömpölygő dördülés a föld alatt, a mint morogva gördült végig és a fogyás ostorod közelebb, mintha feljebb jönne.

Celsus Tőzegáfonya kapszula

Messziről lehete látni a rém közeledését; a merre elhaladt, az élőfák meghajták előtte fejeiket, jobbra-balra a földet csókolva sudaraikkal, s mikor a város alá ért, a futó népek elestek taszítása miatt; a ki állva maradt, azt lábnyi magasra hányta fel a fogyás ostorod rejtelmes erőszak s ismét ment tovább hömpölyögve, zuhogva, az élőfák jobbra-balra hajlongtak útjában, kivált azok a hosszú sor jegenyék ott a fűzes sziget partján mint bókoltak előtte egész a fekete víz színéig, mely oly ijedten látszott hullámzani előttük.

A félelem csodái egyre szaporodtak; a kalvária melletti apró házak között egyszerre több helyen tűz ütött ki; nehány bátor férfi, a ki oltani sietett, borzadva vevé észre, hogy a kutakból egyszerre kiapadt a víz, a veder magasra feltorlódott kavicsos homokba ütődik s a belvárosi kutakból a fogyás ostorod valami forró párázat kezd felszürődni, a minek olyan fojtó sárvíz szaga van.

A legnagyobb iszonyat végre a megyeház utczáján adá jelenségét, a hol a föld keresztben megnyilt, át a házsorokon, egy erős kőépület kapujánál közepén ketté vált s a mint egy percz mulva a rémületes tátvány összecsukódott, a szétszakasztott házat úgy nyomta ismét össze, hogy a nyilásba szorult gerendák mind az ég felé meredtek, a támadt nyiláson át pedig valami forró, nyúlós, fekete sár önté el messzire az utczát.

Fussunk a Dunára! A város elsülyed. A partokra hogyan lehet lefogyni, miközben egyre erősebb népre ott várt a legnagyobb rémület.

Fontos információk